Noszlopy Gáspár

(1820. augusztus 17., Vrácsik – 1853. március 3., Pest)

 

Noszlopy Gáspár 1820. augusztus 17-én született Vrácsikon (Somogy megye, ma Újvárfalva). Édesapja Noszlopy Antal földbirtokos és ügyvéd volt, édesanyja pedig Szeniczei Bárány Júlia.

A középiskolai tanulmányok (Csurgó, Kaposvár) után Pápán végzett jogot. 1843-tól táblai jegyzőként dolgozott, 1845-ben ügyvédi oklevelet szerzett, 1846-tól pedig a marcali kerületben volt szolgabíró. 1848 márciusában a kerületéhez tartozó falvak lakosaival közölte, hogy milyen események, változások történtek az országban. 1848 május végétől november 2-ig nem vett részt a megyei bizottmány ülésein. Közben a nemzetőrség szervezésével is foglalkozott, őmaga pedig július 28.–augusztus 12. között Babócsán szolgált a nemzetőrökkel (lovasként írták össze). Ezután Hévízen volt, ahol a fürdőben kúrálta magát. 1848 szeptemberében támadtak Jellačić csapatai a megyére és az országra. A marcali járás népfelkelőinek vezetőjévé Noszlopyt nevezték ki. Szeptember 26-án 700 népfelkelő élén rajtaütött egy horvát szállítmányon Marcali mellett. 1848 novemberétől 1849 januárjáig a hadseregellátás és újoncozás ügyeit intézte.

1849 januárjában Laval Nugent csapatai elől Debrecenbe menekült, majd bátyjával, Noszlopy Antallal márciusban felkereste Cibakházán Kossuth Lajost. Kossuth március 19-én felhatalmazást adott Noszlopy Gáspárnak a nép felvilágosítására, fellelkesítésére, nemzetőrség újjászervezésére, népfelkelés megszervezésére, népgyűlések tartására és a hazaárulók letartóztatására. De hivatalos kormánybiztosi megbízatást nem kapott. Noszlopy Perczel Mór tábornok alá került, aki a bácskai hadtestet irányította, és el is utaztak testvérével Perczel táborába, majd április 6-án Kiskéren Perczel újabb felhatalmazást adott Noszlopynak. Bár hivatalos kinevezése nem volt, április 13-án mégis kormánybiztosként írta alá a dunántúli néphez intézett kiáltványát, amit Szabadkán írt. Április 19-én Bajánál átkelt a Dunán, és elindult Somogy megye felé. Április 27-én már Marcaliban tartott népgyűlést, és elrendelte az általános népfelkelést. Április 28–29-én Nagybajomban vonta össze népfelkelői csapatait. Május 1-én csapatai élén bevonult Kaposvárra. Május 6-án a szigetvári császári és királyi helyőrség kivonult a várból és elhagyta a megyét. Május 7-én és 14-én tisztújítást tartott Kaposváron, és hetente tartott bizottmányi üléseket egészen július 9-ig. Noszlopy munkásságát Kossuth Lajos és Szemere Bertalan is támogatta. Noszlopy mozgósításainak köszönhetően Zala megyét is elhagyták a császári csapatok. Május 23-án Csokonya és Tarnóca között megütközött a barcsi helyőrség csapataival, majd másnap felszabadította Barcsot. A népfelkelésen túl is toborzott katonákat, amit 127. számon besoroltak a honvédzászlóaljak közé, kétezer főnyi nemzetőrséget is toborzott. Ezeken kívül szervezett még egy vadász és huszárszázadot, és egy tüzér alegységet (4 darab egyfontos lövegük volt). Július 12-én támadt a császári és királyi II. hadtest Muraköz és Stájerország felől. Ekkor Noszlopy próbálta megszervezni Somogy és Zala megyék védelmét, de emellett szervezte Pécs felszabadítását is. Július 16-án csapatai elérték, hogy a császáriak egy időre kiürítsék Kanizsa várát. A Laval Nugent vezette hadtest (10 ezer fő) július 22-én tört be a megyébe, ekkor Noszlopy csapataival Szekszárdra vonult, onnan pedig Tabon át Szántódra. Ekkor nevezi ki Szemere Bertalan Somogy, Tolna, Baranya és Zala megyék kormánybiztosává. Augusztus 7-e után csapataival (ekkor 1758 fő) átkelt Szántódnál a Balatonon, és Balatonfüreden keresztül Veszprémbe vonult. Itt a serege már 3500 fő volt, de a parancsnokságot átveszi tőle Mednyánszky Sándor alezredes, és Klapka György utasítására augusztus 19-én Komáromba indult velük.

Noszlopy nem tartott a csapataival, hanem testvérével a Bakonyban keresett menedéket. Augusztus végén és szeptember elején Diszelen volt, majd szeptemberben már Szabadszálláson bujkáltak. Ezután Gáspár Heves és Külső-Szolnok megyében, Antal pedig Békés megyében bujkált. 1850. április 1-én Tiszabőn elfogták a császáriak, és Pestre az Újépületbe szállították, ahonnan viszont május 12-ről 13-ra virradó éjszaka megszökött. Még ezen a napon nyomozóiratot és körözőplakátot adtak ki. Ez azért is nagyon fontos, mert Noszlopyról nem maradt fenn hiteles ábrázolás, és ez alapján kaphatunk képet kinézetéről, ezért szó szerint közöljük: „Termete kicsiny, sovány, nincs öt lábnyi, ábrázatja hosszúkás, barna, orra nagy, hajlott, mit sasorrnak neveznek, ajka keskeny, szemei feketék, haja setét gesztenyeszínű, szeme forgása és tekintete alattomos, hangja beszédében éles, bajusza kevés, szakálla ritka, barna. Beszél magyarul, németül rosszul, deákul középszerűen.”



Ezek után még két és fél évig bujkált, de közben folyamatosan építette kapcsolatait, szervezte az ellenállást, és az esetleges újabb felkelést. „Ki hazáját nem szereti, az annak irgalmában se részesüljön.” – mondta Noszlopy az árulókkal kapcsolatban. Fő célja a független magyar állam megteremtése volt. Az újabb forradalom kirobbanásáig úgy gondolta, hogy tájékoztatni kell a lakosságot a szervezkedés állásáról, felmérni a helyzetet, hogy mennyi főre lehet számítani. A pesti bizottság szabadcsapatok felállítását tervezte, és ezt a Bakonyban és a Mátrában képzelték el. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott Noszlopy is, akinek a működési területe Pest és Tolna megye volt. Noszlopyt többen segítették: Pesten Csepcsány Tamásné Szemere Erzsébet, Gerjenben Szászy József református lelkész. Kecskeméten Gál József egykori honvéd főhadnagy segített neki. Szabó Károly ceglédi lelkész Pesten kölcsönt vett fel, amiből 600 forintot Gálnak, 400 forintot Noszlopynak adott. A pénz egy részéből posztót vettek, amiből honvédruhákat szerettek volna varratni. A ruhák megvarrását Vasváry Ferenc kecskeméti szabómester vállalta. A ruhák el is készültek, amiket Noszlopy a Bakonyba kívánt szállíttatni. Azonban 1852. július 16-án Kecskeméten a ruhákat lefoglalták, Vasváryt pedig a pesti Újépületbe szállították. A további szervezkedésben segítségére volt még Gál József, valamint Sárközy Soma, ügyvéd, volt hadnagy, továbbá Vörösmarty Sándor, tanító, akinek gerjeni házában folytak a tanácskozások. A Bakonyban Horváth Károly ügyvéddel találkoztak, aki Nagy József bizalmi embere volt. Az egyik legnagyobb problémájuk az volt, hogy nem volt elég pénzük és fegyverük. Az ügyük mellé Pesten megnyerte Nagy Albert tanárjelöltet, volt honvédet és Hegymeghy Sámuel ügyvédet, volt századost. Ezek, fegyverekkel együtt Noszlopyhoz mentek Foktőre, ahol csatlakozott még hozzájuk Kovács (Halas) János, Mező Sándor, Beke Sándor, Beke István, Gellér Károly, Hallai Sándor parasztok. Ez a kis csapat 1852. november 10-én felkereste Gindly Antal nagytengelici földbirtokost, hogy pénzt követeljenek tőle. Gindly nem adott, ezért Nagy Albert agyonlőtte, és néhány értéktárgyat elvittek. A parasztokat pár napon belül elfogták, Noszlopy, Nagy és Hegymeghy Pestre szökött. Noszlopyt 1952. november 16-án fogták el a Bástya utcában, aznap még letartóztatták Gál Józsefet, majd nemsokára Nagyot és Hegymeghyt. A pesti hadbíróság a gerjeni és dunapataji parasztokat, továbbá Nagy Albertet és Hegymeghy Sámuelt kötél általi halálra ítélték. A bécsi hadbíróság 1853. február 25-én ítélte halálra Noszlopyt és Sárközyt, akiket február 28-án, erős katonai őrizet mellett szállítottak át vonaton Pestre. Március 2-án Noszlopyt az Újépület zárt udvarának egyik szobájában helyezték el, ahová reggel 9 és délután 3 között engedték be a látogatókat. Március 3-án nagy katonai készültség mellett az üllői határba szállították Noszlopyt és Sárközyt, továbbá Jubál Károlyt és Andrásffy Károlyt. A fokozott katonai készültségre azért is volt szükség, mert nagy tömeg gyűlt össze a kivégzés helyszínén. Noszlopyt felakasztották, és az elmondások szerint halála előtt ezt mondta: „Engem felakaszthatnak, de a szabadságot nem! Annak fája a mi vérünkből fog felnőni!” A kivégzetteket a régi ferencvárosi temető szélén temették el.

 

Forrás: Dér Dezső: Noszlopy Gáspár és a „gerilla” vértanúk. In: Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848–1854. Szerk: Hermann Róbert, Budapest 2007. 295–299.